Több mint kellene, de mégsem elég – A napi és heti pihenőidő kiadásáról

Több mint kellene, de mégsem elég – A napi és heti pihenőidő kiadásáról

Még 2020-ban született az Alkotmánybíróságnak az a döntése, amelyre a szakmában többen felkaptuk a fejünket, de végül a médiában és a foglalkoztatásban (és egyébként a jogalkotásban is) szinte teljes érdektelenség kísérte. Egy-két helyen – főként az egészségügyben, ahonnan az alapeset indult – alkalmazták, de nem kapott olyan nagy visszhangot, amekkorát érdemelt volna. Pedig a határozat fontos, és 30 éves gyakorlatot megváltoztató elemet tartalmazott: a munkavállalót megillető napi és a heti pihenőidő nem adható ki párhuzamosan, azaz nem telhet egyszerre.

Szemléletesen: a magyar szabályozás szerint alapesetben 11 óra napi pihenőidőt kell kiadni, ha az adott napon a munkavégzés befejeződött. E mellett a munkavállalónak általános munkarendben szombatra és vasárnapra két, 24-24 órás pihenőnap vagy 48 óra egybefüggő pihenőidő jár egy héten. Ezek biztosítják a munkavállaló heti pihenőidejét. Mivel az AB határozat szerint a napi és a heti pihenőidők nem telhetnek párhuzamosan, ezért összesen 59 óra pihenést kell biztosítani a héten belül. Ha visszaszámoljuk, ahhoz, hogy vasárnap éjfélig ez ki legyen adva, akkor pénteken már 13 órakor el kellene kezdődni a pihenőidőknek.

Fontos, hogy ez csak az alapeset, a munkáltató a munkarend meghatározásakor, különösen munkaidőkeretben alkalmazhat eltérő szabályokat, amik miatt a pihenőidőket eltérően lehet kiadni. Az alapelvnek viszont ilyenkor is érvényesülnie kell: a napi és a heti pihenőidő nem telhet együttesen.

Néhányan viszont foglalkozhattak vele, mivel a versenyszférát közelebbről érintő területen, a vasúti közlekedési ágazatban is indultak perek. Ezek egyikében fordult az eljáró bíróság az Európai Unió Bíróságához a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2003/88/EK Irányelve (azaz a munkaidős irányelv) és a magyar szabályozás összeegyeztethetőségével kapcsolatban.

Az EUB pár hete megszületett ítélete hasonló megállapításokat tartalmazott, mint az említett AB határozat, egyben tovább pontosította a szabályok értelmezését:

• a napi és a heti pihenőidő nem adható ki együttesen;
• a munkavégzést követően először a napi pihenőidőnek kell letelnie és csak utána kezdődhet el a heti pihenőidő;
• ha a tagállami jog (ideértve a kollektív szerződéseket is) több heti pihenőidőt biztosít is, mint amennyit a munkaidős irányelv alapján minimálisan kellene, abba a napi pihenőidő akkor sem számítható bele, azaz ilyen esetben sem telhet együttesen a kettő.

A magyar foglalkoztatást ez utolsó megállapítás érinti különösen fájdalmasan, hiszen nálunk az általános szabály a 48 órányi heti pihenőidő (pihenőnap), szemben a munkaidős irányelvben minimális heti pihenőidőként megkövetelt 24 órával. Vagyis, bőven beleférhetett volna az uniós jog által megkövetelt 11 órás napi pihenőidő ebbe a 48 órába. Tegyük azért hozzá: még ha az EUB meg is engedte volna az ilyen értelmezést, az Alkotmánybíróság döntése ezt a lehetőséget akkor is kizárta.

A jogalkotó év elejétől próbálta kezelni a kérdést azzal a törvénymódosítással, amely szerint nem kell napi pihenőidőt beosztani, ha a munkáltató a munka befejezését közvetlenül követő napra munkaidőt nem oszt be, vagy rendkívüli munkaidőt nem rendel el. A megoldás viszont mind a két döntés fényében aggályos: egyrészt, ha az Alkotmánybíróság azt mondja, hogy a munkavállalónak Alaptörvényben foglalt joga, hogy külön megkapja a napi és a heti pihenőidőt, akkor törvény (és különösen egy azon alapuló munkáltatói intézkedés) nem eredményezheti azt, hogy a napi pihenőidőre mégsem jogosult. Másrészt, az EUB ítélete teljesen egyértelmű abban a kérdésben, hogy a munkavégzést közvetlenül követően mindenképpen jár a napi pihenőidő, és utána attól függetlenül a heti pihenőidő is.

Az Alkotmánybíróság és az EUB ítélete egyelőre csak a folyamatban lévő perekben kap nagy hangsúlyt, és akár még évek is eltelhetnek, mire azokban jogerős döntések születnek, esetleg a kérdésre végleg pontot tesz a Kúria.

Hanyagolni viszont nem szabadna a témát a többi munkáltatónak sem. Ugyan a munkaidős irányelv nem megfelelő átvételére első sorban az állammal, illetve az államhoz kapcsolódó munkáltatókkal szemben lehet közvetlenül hivatkozni – ún. horizontális hatály –, két szempontot mégis érdemes figyelembe venni a versenyszférában is.

Az első, hogy az EUB gyakorlatában ismert az irányelvek ún. vertikális közvetlen hatálya, vagyis, amikor az irányelv rendelkezéseire az egyik magánfél hivatkozik közvetlenül egy másik magánféllel szemben. Azaz, ha az irányelvi szabályozás kellően pontos, akkor bármely munkavállaló közvetlenül hivatkozhat annak megsértésére a munkáltatójával szemben. A munkaidős irányelv ilyen lehet, mivel főként technikai szabályokat tartalmaz.

A második, hogy az AB határozat és az EUB ítélete is sok szempontból alapvetően értelmezi a szabályokat. A magyar bíróságoknak pedig az Alaptörvénnyel és az Európai Unió jogrendjével összhangban kell alkalmazniuk a jogot, azaz jelen esetben a pihenőidők kiadásának kérdésében a munkaidős irányelv szabályaival összhangban kell dönteni. Tehát még a vertikális közvetlen hatály hiányában is kötheti az eljáró bíróságot a két döntés.

Megfelelő normaalkotással természetesen kezelhető lenne a helyzet, a jövőre nézve. De amíg ide eljut a jogalkotó, a munkáltatók előtt ott marad a feladat: a két döntés és a hatályos magyar szabályozás keretei között úgy kell megszervezni a munkavégzést, hogy a napi és a heti pihenőidők ki legyenek adva, de ne legyenek egymással átfedésben.

Látni kell, hogy a probléma valójában nem a napi pihenőidő, mivel az EUB szerint azt kell először kiadni, így szinte biztosan teljes mértékben el is telik. Gond a heti pihenőidő kiadásával (pihenőnappal) lehet, mivel annak a kiadására a napi pihenőidő után már sok esetben „nem marad hely” a következő munkavégzést megelőzően.

És hogy mi lesz a múlttal? Nos, a munkajogban az elévülési idő 3 év, a munkavállalók legalább ennyi időre visszamenőleg érvényesíthetik igényeiket a pihenőidejük szabálytalan kiadásával összefüggésben. Hogy pontosan mik lehetnek ezek az igények, azt várhatóan a folyamatban lévő perek fogják megmondani; de pár éve született már olyan döntés a Kúrián, amely szerint, ha a munkáltató nem osztotta be a heti pihenőidőt, akkor úgy kell tekinteni, hogy a különbözetként jelentkező (ki nem adott) időtartamban a munkavállaló heti pihenőidőben rendkívüli munkaidőt (munkavégzést) teljesített.